Versek magyarul
Homeosztázis
(lírai hömpölyeg)
Felébredtem
ma reggel,
és Röffentyű szőrmók,
hurka-testtel jött,
kattogott, fújtatott mellettem,
rózsaszín fülén átsütött
a napsugár,
és a hajszálereket is
látni lehetett,
s pihék szálltak mindenfelé a szobában,
mert tavasz volt,
és megteltek a temetők mostanában
frissen boncolt
halkszavú hullákkal,
és a gyerekek vinnyogva nevettek,
ahogy kibetűzték a neveket sután,
s azután
bután sírgödrökbe kakilták
a megemésztett, puritán
finom étkeket
és pisilték, akár a részegek,
akár a kutyák, ezek a harapós kisebek,
kik a langyos betonon egymást hágják agyon
és közben nagyon sok nyálat veszítenek,
s a párkányon már vakon táncoltak a verebek,
hiszen
tavasz volt,
és lincselés,
láttam,
a tévében mutatták,
ahogy valakit páran
nyomorékká vernek éppen,
és azt is láttam,
hogy szakemberek kísérletképpen
egy nyugodt fekete nyulat
módszeresen
elgázosítanak,
és e kivégzést az a tudat
kísérte, hogy a nyúl nem sejtett semmit,
a kis ütődött,
csak bámészkodva ücsörgött,
és csupán addig volt láthatóan bátor,
míg valahol beindult egy rejtett ventilátor,
s a nyulacska szimatolni kezdett,
majd görcsösen rándult puha teste egyet,
és végezetül mókásan
ketrece rácsába harapott
(ocsmány vadállat)
s mivel a tavasz jött el
végre megint, odakint mindeki
az égre tekint folyton,
hol brummogó göbzik
(sssuuhhhhggggrrrrrrrr)
másznak a messzeségbe
a halvány horizonton,
elvégre
tavasz van,
s túl
a szobám falán,
heveny záporesők után
a nyálkás gilinyókat
talán
nem tapossák laposra
a spontán buldózerek,
ugyanis
bezsongott a kikelet,
mert a verőfény
emlékeket
meg kuplungtárcsa-reccsenést
küldött a takarómon át
nekem,
és hallottam a mankók
petyhüdt kopogását
a kövezeten, amint
egy rokkant, torz alak
saját magát vonszolta
lassan,
és igazán hitt abban,
hogy
bármi legyőzhető,
s hogy ő egy
majdnem-járókelő,
azonban
ki hiszi el
mindezt most,
mikor
a tavasz lezuhant,
és mindent összetört,
és
emlékszem,
már múltkor is
a brutális tavasz elől
az ágyneműtartóba
menekültem,
és ott bent
rögvest begubóztam
nyüszítve.
(ííűűííűűű)
.
Mustárvirághajú leányka
Mustárvirághajú leányka
sugárcsövébe babonázott
engem valami,
mint apró muslincát a nagy fény,
vagy mint dörzsdelej
a tépett papírfecnit.
Bár mustárvirághajú leányka
szava borba bugyborékolt szó,
parafaforgács
tavaszi nedvek lenyűgöző felszínein.
Szikkadt macskakaki az öreg sezlonyon.
Illanó hormon,
s mennyi pislogás!
Jézus! Mennyi pislogás!
EN ROUTE
Némafilm
Mint egy némafilm
olyan ez az
élet:
a vásznon
furcsán
villódznak a fények.
Időm érték
Szürke eső hull rám, csupa nedv és füst; fura látvány
Tárul elém a magasból. S tudja-e bárki, miért nem
Ugrottam le a mélybe? M'ért várok,
Mire várok?
Ó, hogy esik!
Ó, hogy esik!
Látom, ma eláznak mind
a galambok,
s én majd búsan felkacagok:
hehehe.
Tatai áhitat
1.
Hajnali szellő kél, óh!, s szárad a harmat a réten,
Vége a rusnya sötétnek, szétfoszlottak az álmok,
Réti csigám, no te nyálkás, láttad az éjt tovatűnni?
Vagy tán házadban bújt meg, menekülve a Naptól?
Gőzölgő patakocskám, balzsamos reggeli illat
Hinti be itten a fákat, s fűzfák dőlnek a vízbe,
Hol haltetemek oly vígan ringnak berki madárka dalára,
Pikkelyes bamba szemükben tompán csillan a napfény,
S a mélységből kiszakad néhány hűs buborék.
2.
Ezer s ezer év múlt el nyomtalanul, de a Tóban
Minden a régi, csendes nyugalomban telt az idő,
Poszeidón lágy áramlatokon álmodozón lebegett,
S pihenését csak tavaszi záporok zavarták, hisz
A cseppek csilingelve kopogtak, ahogy beleestek a Tóba,
Bizony.
Nagy Hjalmár, a költő
Erdő-labirynthban jártunk,
Láttunk roppant fákat s patakot,
Láttuk az irdatlan vízesést is.
A lézuhatag közelében álltunk.
És ott volt Ő, Nagy Hjalmár,
a költő!
Könnyedén lépdelt, s fejében
csak úgy zsongott a sok líra-rovar.
Hiszen ő művész volt, nem valaki szintelen,
(igazi művész!)
Aztán "ló és lék" - mondta hirtelen,
És mi csak csodáltuk Nagy Hjalmárt,
A költőt, mutogattunk rá a háta mögött.
Ő ekkor épp nadrágjában matatott,
s mélázón felgügyögött.
Változatok
Nem!
Tudok verset írni.
Nem tudok verset írni.
Tudok nem verset írni.
Tudok verset nem írni.
Tudok verset írni.
Nem?
Az óceán túloldalán
Ma
éjjel
kiborult az idő
és egy távoli kirándulás emléke
fröccsent a szemembe
az
mikor a tengernél jártunk
egy magányos nyárvégén
te meg te meg te meg én
s te nem
bambultunk
fehér hullámok romboltak
a szürke víz tetején
és hűvös szélbe ragadva lógtak
a sirályok
kevéssel
a valóság felett
s a mélyben
mink ámulva fáztunk
te meg te meg te meg én
de te nem
s míg egy antik gramofon
vén sanzont karcolt belénk
odébb a réten
egy helikopter imbolygott
dühösen suhogva
az alkonyi fényben
didergő fű fölött
felhők alatt
aztán éppen előttünk
leszállt
és úgy maradt
fáradt motorjai
köpték a barna olajat
(az elöregedés jele)
aztán
a kocsiablak bizsergése
mögött
úgy tűnt
legalábbis
az egész tó
szaladt
futkároztak a mezők
pislogó
c
s
í
k
kí
gyó
zott
végig
mellettünk rohanva
és te meg te meg te meg én
de nélküled
a rövidebbik úton
kúsztunk fel
a várhoz
s akkor
ott fenn
belehunyorogtam
a távoli
Napba
de te meg te meg te nem
csak
te
meg én
az óceán túloldalán
mindketten
épp
egy dalt
dúdolva
talán
Kerülőutakon
A dízelmotor
áthúz minket
a felvidéken
éjszakán
nappalon
hepehupán
dimbes-dombos falvakon.
Megyünk haza
valamerre
más-más gondolatokkal
kerülőutakon.
(lírai hömpölyeg)
Felébredtem
ma reggel,
és Röffentyű szőrmók,
hurka-testtel jött,
kattogott, fújtatott mellettem,
rózsaszín fülén átsütött
a napsugár,
és a hajszálereket is
látni lehetett,
s pihék szálltak mindenfelé a szobában,
mert tavasz volt,
és megteltek a temetők mostanában
frissen boncolt
halkszavú hullákkal,
és a gyerekek vinnyogva nevettek,
ahogy kibetűzték a neveket sután,
s azután
bután sírgödrökbe kakilták
a megemésztett, puritán
finom étkeket
és pisilték, akár a részegek,
akár a kutyák, ezek a harapós kisebek,
kik a langyos betonon egymást hágják agyon
és közben nagyon sok nyálat veszítenek,
s a párkányon már vakon táncoltak a verebek,
hiszen
tavasz volt,
és lincselés,
láttam,
a tévében mutatták,
ahogy valakit páran
nyomorékká vernek éppen,
és azt is láttam,
hogy szakemberek kísérletképpen
egy nyugodt fekete nyulat
módszeresen
elgázosítanak,
és e kivégzést az a tudat
kísérte, hogy a nyúl nem sejtett semmit,
a kis ütődött,
csak bámészkodva ücsörgött,
és csupán addig volt láthatóan bátor,
míg valahol beindult egy rejtett ventilátor,
s a nyulacska szimatolni kezdett,
majd görcsösen rándult puha teste egyet,
és végezetül mókásan
ketrece rácsába harapott
(ocsmány vadállat)
s mivel a tavasz jött el
végre megint, odakint mindeki
az égre tekint folyton,
hol brummogó göbzik
(sssuuhhhhggggrrrrrrrr)
másznak a messzeségbe
a halvány horizonton,
elvégre
tavasz van,
s túl
a szobám falán,
heveny záporesők után
a nyálkás gilinyókat
talán
nem tapossák laposra
a spontán buldózerek,
ugyanis
bezsongott a kikelet,
mert a verőfény
emlékeket
meg kuplungtárcsa-reccsenést
küldött a takarómon át
nekem,
és hallottam a mankók
petyhüdt kopogását
a kövezeten, amint
egy rokkant, torz alak
saját magát vonszolta
lassan,
és igazán hitt abban,
hogy
bármi legyőzhető,
s hogy ő egy
majdnem-járókelő,
azonban
ki hiszi el
mindezt most,
mikor
a tavasz lezuhant,
és mindent összetört,
és
emlékszem,
már múltkor is
a brutális tavasz elől
az ágyneműtartóba
menekültem,
és ott bent
rögvest begubóztam
nyüszítve.
(ííűűííűűű)
.
Mustárvirághajú leányka
Mustárvirághajú leányka
sugárcsövébe babonázott
engem valami,
mint apró muslincát a nagy fény,
vagy mint dörzsdelej
a tépett papírfecnit.
Bár mustárvirághajú leányka
szava borba bugyborékolt szó,
parafaforgács
tavaszi nedvek lenyűgöző felszínein.
Szikkadt macskakaki az öreg sezlonyon.
Illanó hormon,
s mennyi pislogás!
Jézus! Mennyi pislogás!
EN ROUTE
Némafilm
Mint egy némafilm
olyan ez az
élet:
a vásznon
furcsán
villódznak a fények.
Időm érték
Szürke eső hull rám, csupa nedv és füst; fura látvány
Tárul elém a magasból. S tudja-e bárki, miért nem
Ugrottam le a mélybe? M'ért várok,
Mire várok?
Ó, hogy esik!
Ó, hogy esik!
Látom, ma eláznak mind
a galambok,
s én majd búsan felkacagok:
hehehe.
Tatai áhitat
1.
Hajnali szellő kél, óh!, s szárad a harmat a réten,
Vége a rusnya sötétnek, szétfoszlottak az álmok,
Réti csigám, no te nyálkás, láttad az éjt tovatűnni?
Vagy tán házadban bújt meg, menekülve a Naptól?
Gőzölgő patakocskám, balzsamos reggeli illat
Hinti be itten a fákat, s fűzfák dőlnek a vízbe,
Hol haltetemek oly vígan ringnak berki madárka dalára,
Pikkelyes bamba szemükben tompán csillan a napfény,
S a mélységből kiszakad néhány hűs buborék.
2.
Ezer s ezer év múlt el nyomtalanul, de a Tóban
Minden a régi, csendes nyugalomban telt az idő,
Poszeidón lágy áramlatokon álmodozón lebegett,
S pihenését csak tavaszi záporok zavarták, hisz
A cseppek csilingelve kopogtak, ahogy beleestek a Tóba,
Bizony.
Nagy Hjalmár, a költő
Erdő-labirynthban jártunk,
Láttunk roppant fákat s patakot,
Láttuk az irdatlan vízesést is.
A lézuhatag közelében álltunk.
És ott volt Ő, Nagy Hjalmár,
a költő!
Könnyedén lépdelt, s fejében
csak úgy zsongott a sok líra-rovar.
Hiszen ő művész volt, nem valaki szintelen,
(igazi művész!)
Aztán "ló és lék" - mondta hirtelen,
És mi csak csodáltuk Nagy Hjalmárt,
A költőt, mutogattunk rá a háta mögött.
Ő ekkor épp nadrágjában matatott,
s mélázón felgügyögött.
Változatok
Nem!
Tudok verset írni.
Nem tudok verset írni.
Tudok nem verset írni.
Tudok verset nem írni.
Tudok verset írni.
Nem?
Az óceán túloldalán
Ma
éjjel
kiborult az idő
és egy távoli kirándulás emléke
fröccsent a szemembe
az
mikor a tengernél jártunk
egy magányos nyárvégén
te meg te meg te meg én
s te nem
bambultunk
fehér hullámok romboltak
a szürke víz tetején
és hűvös szélbe ragadva lógtak
a sirályok
kevéssel
a valóság felett
s a mélyben
mink ámulva fáztunk
te meg te meg te meg én
de te nem
s míg egy antik gramofon
vén sanzont karcolt belénk
odébb a réten
egy helikopter imbolygott
dühösen suhogva
az alkonyi fényben
didergő fű fölött
felhők alatt
aztán éppen előttünk
leszállt
és úgy maradt
fáradt motorjai
köpték a barna olajat
(az elöregedés jele)
aztán
a kocsiablak bizsergése
mögött
úgy tűnt
legalábbis
az egész tó
szaladt
futkároztak a mezők
pislogó
c
s
í
k
kí
gyó
zott
végig
mellettünk rohanva
és te meg te meg te meg én
de nélküled
a rövidebbik úton
kúsztunk fel
a várhoz
s akkor
ott fenn
belehunyorogtam
a távoli
Napba
de te meg te meg te nem
csak
te
meg én
az óceán túloldalán
mindketten
épp
egy dalt
dúdolva
talán
Kerülőutakon
A dízelmotor
áthúz minket
a felvidéken
éjszakán
nappalon
hepehupán
dimbes-dombos falvakon.
Megyünk haza
valamerre
más-más gondolatokkal
kerülőutakon.