A tréfa
Egy novella elemzése szociálpszichológiai szempontból
(Kosztolányi Dezső: Tréfa)
szemináriumi dolgozat
ELTE TFK, 1992.04.21.
I.
Minden hiába.
Úgy tűnik - számtalan meghiúsult kísérletem után -, ezt az esszét sem vagyok képes úgy elkezdeni, hogy az első dolog, amivel foglalkozom, ne saját magam legyek. Ugyanakkor természetesnek érzem eme egoizmust, hiszen a megadott témák közül én valasztottam, nem más. Ezért tartom témaválasztásom most következő rövid indoklását fontosnak, továbbá azért, mert a bevezető rész során alkalom nyílik az elemzési szempont tisztázására, értelmezésére is.
II.
Be kell vallanom, hogy a varázsszó, amely rögtön feltűnt, mikor a lehetséges esszétémákat böngésztem, a "szociálpszichológiai" volt. Azon kezdtem gondolkodni, vajon miképp lehetne Kosztolányi Dezső nagyszerű novelláit és az említett tudományágat minél szorosabb kapcsolatba hozni. Ehhez azonban először meg kellett pontosan értenem vizsgálódási szempontomat, hiszen ha ezt elmulasztom, az egész elemzés félrecsúszhat (meglehetősen kedvezőtlenül befolyásolva fényes iskolái előmenetelemet).
A szociálpszichológia határtudomány, amint az elnevezéséből is könnyen felfedezhető: a szociológia és a pszichológia metszéspontján helyezkedik el. Mig az előbbi a társadalommal, az utóbbi az egyénnel foglalkozik; a kettő összevonva pedig az egyén (ÉN) és a társadalom (CSOPORT) viszonyával.
"A szociálpszichológia (közösségi lélektan, társadalmi lélektan) a pszichológiának az az ága, amely a társadalom és a pszichikus jelenségek viszonyát tanulmányozza. Vizsgálja, hogy a különböző társadalmi formációk (csoportok, tömeges megmozdulások) milyen hatást gyakorolnak az egyén lelki életére, az egyén lelki élete a közösségben hogyan alakul, és az egyén milyen hatást gyakorol a közösségre." (Pszichológiai alapfogalmak kis enciklopédiája)
Mindezek tisztázása után az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon mennyire áll közel egymáshoz a társadalom-lélektan tudománya és a művészet. Használható szempont-e a szociálpszichológia egy irodalmi mű esetében? S most láttam csak igazán, mennyire hasznosnak bizonyult az iménti fogalomtisztázás. Hiszen az iró vagy költő sem tesz mást, mint végsősoron az én és a világ kozmikus, megoldhatatlan konfliktusát vázolja, ugyanazt a dinamikus kapcsolatot, amely célpontja a szociálpszichológiának is.
III.
"Érdeklik a beteg - sérült vagy elnyomorított - lelkek" - olvastam Kosztolányi Dezsőről. S novelláiban valóban meghökkentően mélyen kidolgozott, élethűen ambivalens személyiségekkel találkoztam. A látszólagos középpontba állított tárgyak, események csupán ürügyként szolgálnak; Kosztolányi a lényeget ragadja meg, a pszichét, illetve ennek - gyakran sorsfordulószerű - változását.
A személyiség változásait kutatva viszont egyfajta társadalmi vetülettel is számolnunk kell: az okok és következmények mögött a társadalom áll a maga szokásaival, hagyományaival, értékeivel, szerepeivel és tragédiáival.
Végre megértettem az elemzési szempontot, csupán az alapul szolgáló művet kellett kiválasztanom. És ez nehéz feladat volt. Ahány novellát ismertem, annyiféle lehetséges szociálpszichológiai megközelítés kínálkozott: például az izgalmas apa-fiú kapcsolat (Fürdés) vagy a gyermeki értékrend és a valóság kiábrándító összeütközése (A kulcs).
Végül a Tréfa című novella mellett döntöttem, mert lehetőséget ad a szociálpszichológián belüli két leginkább kutatott terület boncolgatására. Ez a csoport- és a tömeglélektan.
IV. (csoport)
A Tréfa helyszíne egy vidéki kollégium. Szigorú tanárok veszik körül a diákokat, akik azonos helyzetüknél fogva - a mesterségesen kialakított osztályok mellett - csoportokat alkotnak, melyekre bizonyos törvényszerűségek jellemzők. A novella azon részeit emelem most ki, melyek a szociálpszichológia alábbi lényegesebb törvényszerűségeit támasztják alá:
A kollégium egy külön, zárt világ. A tanárok tanítanak, a diákok tanulnak. Bár mindenki kapcsolatba kerül a másikkal, az egyes csoportok (osztály, szoba) adottak, megváltoztathatatlanok. Ki hova kerül, ott válik csoporttaggá. Ha valaki visszautasítja a többieket vagy nem fogadják be, szociometriai peremhelyzetbe kerül. Erre példa az első eminens, aki az osztálytársaitól külön, egy másik szobában lakik. Közte és a többiek között nem áll fenn szoros, gyakori kapcsolat, kivéve a csínytevéseket. Az egy szobában lakók viszont egységesen vélekednek (például az első eminensről). Ha figyelembe vesszük azt a alapvető törvényszerűséget, miszerint a csoport összetartása a csoporttagok egymás közötti érintkezésének gyakoriságával egyenesen arányos, könnyen megérthető, hogy egy bentlakásos intézményben miért olyan nagy a csoportkohézió. Minél erősebb ez az összetartás, annál élesebben figyelhetők meg a csoportlélektan által meghatározott klasszikus jelenségek.
A Tréfa narrátoráról, egy diákról a sok közül, mint egyéniségről semmit sem tudunk meg, mert a történteket többes szám, első személyben meséli el. Ő is csak egy kis eleme az egésznek, része a csoportnak, annak az egységnek, amelyet valójában a folyamatos fizikai együttlét (szoba, osztály stb.) hozott létre. A permanens érintkezés azonban nem elég a csoport funkcionálásához, ugyanis a csoport tagjai közös célok, közös értékek megvalósítására törekszenek. Hogyan igazolhatÓ ez a novellában? Elég megvizsgálni az elbeszélésmódot; a többes szám, első személy nem az egyén, hanem a csoporton keresztül láttat. Az értékek is mások így. Nem a tanulás, a tanulmányi siker válik fontossá a diákok között; nagyobb népszerűségnek örvend az ugratás, a pálinkásüveg és a cigaretta kézről-kézre jár.
A rideg, szigorú környezetre a tanulók tréfálkozással, nevetéssel reagálnak, s ez lesz a csoport "kötelező" magatartásformája.
"Talán azért nevettünk annyit, mert nagyon-nagyon félt-ünk."
A csoport olyan, mint egy lendkerék, eleinte az egyén úgy érzi, ő hajtja, de később megfordulhat a helyzet, és a csoport kényszerítő erővé alakul át.
"Novemberben már járvánnyá vált a nevetés. A nevetés gonosz epidéma. Csak kevés jó belőle ... Nem is mulatságból nevettünk tán."
Külső erők, események szintén egységes reakciót válthatnak ki a csoportból, növelve a kohéziót. Ilyen esemény a két diák eltávolítása az intézetből. A hirtelen tragédiára így reagál a kis csoport:
"Decemberben két diákot kicsaptak. Ekkor kicsit megszeppentünk. De az üldöztetés még erősebben összekapcsolt, és most már a kétségbeesés dühével tréfáltunk."
A csoporton belüli szokásokat, értékeket és célokat érintő homogenizálási folyamat ellenére a csoport egyáltalán nem homogén szerkezetű. Minden csoportnak struktúrája van, melyben a tagok különböző szerepeket töltenek be. A diákok között is megtalálható a szerepek differenciáltsága. A decemberi éjszakán kilógó két tanuló különbözik a többiektől, a narrátor mindkettőről superlatívuszokban beszél: az egyik a leggazdagabb, a másik a legrosszabb. Róla "azt mondják, kicsit eszelős is". Ő a vezér. A többiek alárendelt szerepet töltenek be.
"Az izgalomtól alig bírunk maradni, de ők urai a helyzetnek, élnek a jogaikkal, parancsolnak velünk. Csak később engedik meg, hogy meggyújtsunk egy szál gyufát"
A vezértől várja mindenki a cselekvést, az útmutatást. A vezető egyéniségként áll az élen. Felelősségteljes poszttal rendelkezik, ötletesnek, sikeresnek, kreatívnak kell lennie. E pozícióból származó cselekvéskényszer vezet majd a végső tragédiához is.
Érdekes pontja a novellának az, mikor a narrátor már-már átcsap egyes szám, első személyű mondanivalóba, nem a csoport által tudatosított, elfogadott véleményt mond el az első eminensről:
"Nem tudom, miért éppen az első eminenst választjuk ki, akit kémkedése ellenére is mindnyájan szerettünk a tudásáért, a tapintatáért."
Megtudjuk, hogy az első eminens szorgalmas; meleg, beszületes szíve és jó esze van; szelíd, minden kellemetlen heccelést békésen tűr. De ő nem tartozik a csoportba. Ráadásul a tanárok kéme!
Itt a csoport-lélektan következő megállapítása szolgál magyarázattal: a csoport saját tagjait pozitív tulajdonságokkal ruházza fel, míg a rivalizáló csoport tagjainak (peremhelyzetű vagy teljesen kívülálló egyéneknek is!) negatív sajátságokat tulajdonít. Vajon milyen negatív tulajdonságokat lehet találni az első eminensben azon kívül, hogy nem tartozik a csoporthoz? Intelligenciája, becsületessége, megbízhatósága nyiltan mégsem támadható. Maradnak a külsőségek és a vádak: "Vaksi vakondokszeme", kémkedése a tanárok részére. S ki az első eminens szobatársa? Egy hallgatag, beteges német fiú. Kegyetlen peremhelyzetükben mindketten magányosak, de egyéniségként állnak szemben a csoporttal. A történet narrátora által adott jellemzésből ezért érződik valamiféle tisztelet, mikor az eminensről szól.
V. (tömeg)
A novella vége, a kezdeti heccelődések utáni tragédia kísértetiesen emlékeztet Golding "A legyek ura" című regényére, melyet több mint ötven év és két világháború választ el Kosztolányi művétől. Az alapmotívum mégis ugyanaz: gyermekek egy zárt csoportja tomboló, minden felelősségtől megszabadult tömeggé alakul (a fasizmus gépezete juthat eszünkbe). A tömeget pedig nem érdekli, mit tesz, mert erős és könyörtelen. Míg a csoport saját, belső törvényei szerint cselekszik, a tömegnek egyáltalán nincsenek törvényei, s nincsenek tagjai sem. Az első emeletre felosonó csoport lázban ég, mert vezetőjük olyan tréfát ígért, amilyen még nem volt. De az első eminenst ébren találják, és a meglepetésszerű csíny lehetetlenné válik. Íme a tipikus frusztráció esete, amely vagy elfojtott (befelé irányuló), vagy kitörő (kifelé irányuló) agressziót eredményez. Ráadásul a csoport vezetőjének tekintélye is veszélybe kerül, hiszen érzik a többiek, hogy a tréfa lehetősége elúszott. Senki sem tudja, mit csináljanak, de valamit tenni kell. Előkerül a szalonnavágó kés. Ilyen tréfa valóban nem volt még...
"Néhányan, akik távol az ajtóban állnak, hangosan nevetni kezdenek, mi is velük nevetünk, de már sírósan, elkényszeredett kedvvel, sejtjük, hogy a tréfa, a nagyszerű tréfa sikerült." ... "Megijedünk, valami retteneteset sejtünk, rohanunk ki a szobából."
VI.
Ha jó írónak nevezik azt, aki az életet tárja az olvasó elé, akkor Kosztolányit kitűnő írónak kell tekintenem. A szociálpszichológia tudományos elméleteit, számtalan kísérletből leszűrt megállapításait probáltam meg felfedezni és igazolni egy novellában. Izgalmas kísérlet volt ez, melynek során a szokásos irány megfordult: nem a megfigyelhető jelenségekből következtettem bizonyos törvényszerűségekre, hanem egy művészeti alkotásra - a valóság szubjektív és önkényes parafrázisára - alkalmaztam a már meglévő tudományos téziseket. Nos, úgy érzem, a kísérlet sikerült.
Egyetlen kellemetlen mozzanat az egészben az, hogy a valódi siker távolról sem az enyém.
* * *
Felhasznált irodalom:
Kosztolányi Dezső: Válogatott novellák, karcolatok (Szépirodalmi)
Klaniczay Tibor: A magyar irodalom története (Kossuth, 1985)
Dr.Bartha-Szilágyi: Pszichológiai alapfogalmak kis enciklopédiája (Tankönyvkiadó, 1970)
(Kosztolányi Dezső: Tréfa)
szemináriumi dolgozat
ELTE TFK, 1992.04.21.
I.
Minden hiába.
Úgy tűnik - számtalan meghiúsult kísérletem után -, ezt az esszét sem vagyok képes úgy elkezdeni, hogy az első dolog, amivel foglalkozom, ne saját magam legyek. Ugyanakkor természetesnek érzem eme egoizmust, hiszen a megadott témák közül én valasztottam, nem más. Ezért tartom témaválasztásom most következő rövid indoklását fontosnak, továbbá azért, mert a bevezető rész során alkalom nyílik az elemzési szempont tisztázására, értelmezésére is.
II.
Be kell vallanom, hogy a varázsszó, amely rögtön feltűnt, mikor a lehetséges esszétémákat böngésztem, a "szociálpszichológiai" volt. Azon kezdtem gondolkodni, vajon miképp lehetne Kosztolányi Dezső nagyszerű novelláit és az említett tudományágat minél szorosabb kapcsolatba hozni. Ehhez azonban először meg kellett pontosan értenem vizsgálódási szempontomat, hiszen ha ezt elmulasztom, az egész elemzés félrecsúszhat (meglehetősen kedvezőtlenül befolyásolva fényes iskolái előmenetelemet).
A szociálpszichológia határtudomány, amint az elnevezéséből is könnyen felfedezhető: a szociológia és a pszichológia metszéspontján helyezkedik el. Mig az előbbi a társadalommal, az utóbbi az egyénnel foglalkozik; a kettő összevonva pedig az egyén (ÉN) és a társadalom (CSOPORT) viszonyával.
"A szociálpszichológia (közösségi lélektan, társadalmi lélektan) a pszichológiának az az ága, amely a társadalom és a pszichikus jelenségek viszonyát tanulmányozza. Vizsgálja, hogy a különböző társadalmi formációk (csoportok, tömeges megmozdulások) milyen hatást gyakorolnak az egyén lelki életére, az egyén lelki élete a közösségben hogyan alakul, és az egyén milyen hatást gyakorol a közösségre." (Pszichológiai alapfogalmak kis enciklopédiája)
Mindezek tisztázása után az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon mennyire áll közel egymáshoz a társadalom-lélektan tudománya és a művészet. Használható szempont-e a szociálpszichológia egy irodalmi mű esetében? S most láttam csak igazán, mennyire hasznosnak bizonyult az iménti fogalomtisztázás. Hiszen az iró vagy költő sem tesz mást, mint végsősoron az én és a világ kozmikus, megoldhatatlan konfliktusát vázolja, ugyanazt a dinamikus kapcsolatot, amely célpontja a szociálpszichológiának is.
III.
"Érdeklik a beteg - sérült vagy elnyomorított - lelkek" - olvastam Kosztolányi Dezsőről. S novelláiban valóban meghökkentően mélyen kidolgozott, élethűen ambivalens személyiségekkel találkoztam. A látszólagos középpontba állított tárgyak, események csupán ürügyként szolgálnak; Kosztolányi a lényeget ragadja meg, a pszichét, illetve ennek - gyakran sorsfordulószerű - változását.
A személyiség változásait kutatva viszont egyfajta társadalmi vetülettel is számolnunk kell: az okok és következmények mögött a társadalom áll a maga szokásaival, hagyományaival, értékeivel, szerepeivel és tragédiáival.
Végre megértettem az elemzési szempontot, csupán az alapul szolgáló művet kellett kiválasztanom. És ez nehéz feladat volt. Ahány novellát ismertem, annyiféle lehetséges szociálpszichológiai megközelítés kínálkozott: például az izgalmas apa-fiú kapcsolat (Fürdés) vagy a gyermeki értékrend és a valóság kiábrándító összeütközése (A kulcs).
Végül a Tréfa című novella mellett döntöttem, mert lehetőséget ad a szociálpszichológián belüli két leginkább kutatott terület boncolgatására. Ez a csoport- és a tömeglélektan.
IV. (csoport)
A Tréfa helyszíne egy vidéki kollégium. Szigorú tanárok veszik körül a diákokat, akik azonos helyzetüknél fogva - a mesterségesen kialakított osztályok mellett - csoportokat alkotnak, melyekre bizonyos törvényszerűségek jellemzők. A novella azon részeit emelem most ki, melyek a szociálpszichológia alábbi lényegesebb törvényszerűségeit támasztják alá:
A kollégium egy külön, zárt világ. A tanárok tanítanak, a diákok tanulnak. Bár mindenki kapcsolatba kerül a másikkal, az egyes csoportok (osztály, szoba) adottak, megváltoztathatatlanok. Ki hova kerül, ott válik csoporttaggá. Ha valaki visszautasítja a többieket vagy nem fogadják be, szociometriai peremhelyzetbe kerül. Erre példa az első eminens, aki az osztálytársaitól külön, egy másik szobában lakik. Közte és a többiek között nem áll fenn szoros, gyakori kapcsolat, kivéve a csínytevéseket. Az egy szobában lakók viszont egységesen vélekednek (például az első eminensről). Ha figyelembe vesszük azt a alapvető törvényszerűséget, miszerint a csoport összetartása a csoporttagok egymás közötti érintkezésének gyakoriságával egyenesen arányos, könnyen megérthető, hogy egy bentlakásos intézményben miért olyan nagy a csoportkohézió. Minél erősebb ez az összetartás, annál élesebben figyelhetők meg a csoportlélektan által meghatározott klasszikus jelenségek.
A Tréfa narrátoráról, egy diákról a sok közül, mint egyéniségről semmit sem tudunk meg, mert a történteket többes szám, első személyben meséli el. Ő is csak egy kis eleme az egésznek, része a csoportnak, annak az egységnek, amelyet valójában a folyamatos fizikai együttlét (szoba, osztály stb.) hozott létre. A permanens érintkezés azonban nem elég a csoport funkcionálásához, ugyanis a csoport tagjai közös célok, közös értékek megvalósítására törekszenek. Hogyan igazolhatÓ ez a novellában? Elég megvizsgálni az elbeszélésmódot; a többes szám, első személy nem az egyén, hanem a csoporton keresztül láttat. Az értékek is mások így. Nem a tanulás, a tanulmányi siker válik fontossá a diákok között; nagyobb népszerűségnek örvend az ugratás, a pálinkásüveg és a cigaretta kézről-kézre jár.
A rideg, szigorú környezetre a tanulók tréfálkozással, nevetéssel reagálnak, s ez lesz a csoport "kötelező" magatartásformája.
"Talán azért nevettünk annyit, mert nagyon-nagyon félt-ünk."
A csoport olyan, mint egy lendkerék, eleinte az egyén úgy érzi, ő hajtja, de később megfordulhat a helyzet, és a csoport kényszerítő erővé alakul át.
"Novemberben már járvánnyá vált a nevetés. A nevetés gonosz epidéma. Csak kevés jó belőle ... Nem is mulatságból nevettünk tán."
Külső erők, események szintén egységes reakciót válthatnak ki a csoportból, növelve a kohéziót. Ilyen esemény a két diák eltávolítása az intézetből. A hirtelen tragédiára így reagál a kis csoport:
"Decemberben két diákot kicsaptak. Ekkor kicsit megszeppentünk. De az üldöztetés még erősebben összekapcsolt, és most már a kétségbeesés dühével tréfáltunk."
A csoporton belüli szokásokat, értékeket és célokat érintő homogenizálási folyamat ellenére a csoport egyáltalán nem homogén szerkezetű. Minden csoportnak struktúrája van, melyben a tagok különböző szerepeket töltenek be. A diákok között is megtalálható a szerepek differenciáltsága. A decemberi éjszakán kilógó két tanuló különbözik a többiektől, a narrátor mindkettőről superlatívuszokban beszél: az egyik a leggazdagabb, a másik a legrosszabb. Róla "azt mondják, kicsit eszelős is". Ő a vezér. A többiek alárendelt szerepet töltenek be.
"Az izgalomtól alig bírunk maradni, de ők urai a helyzetnek, élnek a jogaikkal, parancsolnak velünk. Csak később engedik meg, hogy meggyújtsunk egy szál gyufát"
A vezértől várja mindenki a cselekvést, az útmutatást. A vezető egyéniségként áll az élen. Felelősségteljes poszttal rendelkezik, ötletesnek, sikeresnek, kreatívnak kell lennie. E pozícióból származó cselekvéskényszer vezet majd a végső tragédiához is.
Érdekes pontja a novellának az, mikor a narrátor már-már átcsap egyes szám, első személyű mondanivalóba, nem a csoport által tudatosított, elfogadott véleményt mond el az első eminensről:
"Nem tudom, miért éppen az első eminenst választjuk ki, akit kémkedése ellenére is mindnyájan szerettünk a tudásáért, a tapintatáért."
Megtudjuk, hogy az első eminens szorgalmas; meleg, beszületes szíve és jó esze van; szelíd, minden kellemetlen heccelést békésen tűr. De ő nem tartozik a csoportba. Ráadásul a tanárok kéme!
Itt a csoport-lélektan következő megállapítása szolgál magyarázattal: a csoport saját tagjait pozitív tulajdonságokkal ruházza fel, míg a rivalizáló csoport tagjainak (peremhelyzetű vagy teljesen kívülálló egyéneknek is!) negatív sajátságokat tulajdonít. Vajon milyen negatív tulajdonságokat lehet találni az első eminensben azon kívül, hogy nem tartozik a csoporthoz? Intelligenciája, becsületessége, megbízhatósága nyiltan mégsem támadható. Maradnak a külsőségek és a vádak: "Vaksi vakondokszeme", kémkedése a tanárok részére. S ki az első eminens szobatársa? Egy hallgatag, beteges német fiú. Kegyetlen peremhelyzetükben mindketten magányosak, de egyéniségként állnak szemben a csoporttal. A történet narrátora által adott jellemzésből ezért érződik valamiféle tisztelet, mikor az eminensről szól.
V. (tömeg)
A novella vége, a kezdeti heccelődések utáni tragédia kísértetiesen emlékeztet Golding "A legyek ura" című regényére, melyet több mint ötven év és két világháború választ el Kosztolányi művétől. Az alapmotívum mégis ugyanaz: gyermekek egy zárt csoportja tomboló, minden felelősségtől megszabadult tömeggé alakul (a fasizmus gépezete juthat eszünkbe). A tömeget pedig nem érdekli, mit tesz, mert erős és könyörtelen. Míg a csoport saját, belső törvényei szerint cselekszik, a tömegnek egyáltalán nincsenek törvényei, s nincsenek tagjai sem. Az első emeletre felosonó csoport lázban ég, mert vezetőjük olyan tréfát ígért, amilyen még nem volt. De az első eminenst ébren találják, és a meglepetésszerű csíny lehetetlenné válik. Íme a tipikus frusztráció esete, amely vagy elfojtott (befelé irányuló), vagy kitörő (kifelé irányuló) agressziót eredményez. Ráadásul a csoport vezetőjének tekintélye is veszélybe kerül, hiszen érzik a többiek, hogy a tréfa lehetősége elúszott. Senki sem tudja, mit csináljanak, de valamit tenni kell. Előkerül a szalonnavágó kés. Ilyen tréfa valóban nem volt még...
"Néhányan, akik távol az ajtóban állnak, hangosan nevetni kezdenek, mi is velük nevetünk, de már sírósan, elkényszeredett kedvvel, sejtjük, hogy a tréfa, a nagyszerű tréfa sikerült." ... "Megijedünk, valami retteneteset sejtünk, rohanunk ki a szobából."
VI.
Ha jó írónak nevezik azt, aki az életet tárja az olvasó elé, akkor Kosztolányit kitűnő írónak kell tekintenem. A szociálpszichológia tudományos elméleteit, számtalan kísérletből leszűrt megállapításait probáltam meg felfedezni és igazolni egy novellában. Izgalmas kísérlet volt ez, melynek során a szokásos irány megfordult: nem a megfigyelhető jelenségekből következtettem bizonyos törvényszerűségekre, hanem egy művészeti alkotásra - a valóság szubjektív és önkényes parafrázisára - alkalmaztam a már meglévő tudományos téziseket. Nos, úgy érzem, a kísérlet sikerült.
Egyetlen kellemetlen mozzanat az egészben az, hogy a valódi siker távolról sem az enyém.
* * *
Felhasznált irodalom:
Kosztolányi Dezső: Válogatott novellák, karcolatok (Szépirodalmi)
Klaniczay Tibor: A magyar irodalom története (Kossuth, 1985)
Dr.Bartha-Szilágyi: Pszichológiai alapfogalmak kis enciklopédiája (Tankönyvkiadó, 1970)