A meztelen király
Gelléri Péter (III/22.)
Szövegtani dolgozat
Kosztolányi Dezső:
A meztelen király (Megfejelt Andersen-mese)
"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király.
Ez a király legnagyobb kedvét az öltözködésben lelte."
Így kezdődik Kosztolányi Dezső "A meztelen király" című novellája. Az eredeti Andersen-mese, amely "A császár új ruhája" címet viseli, így indul:
"Hajdanában, öreg időkben élt egy hatalmas császár, aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon."
Tehát már az első mondatok alapján sikerült megállapítanom, hogy Kosztolányi melyik eredeti mesét dolgozta fel. Ugyanakkor - szintén első olvasatra - számtalan különbséget is megfigyeltem. Legszembetűnőbb például a terjedelem: Kosztolányi meséje sokkal rövidebb. A cím is bravúros változáson megy keresztül; a császár új ruhája, amit senki sem lát, átalakul a meztelen királlyá, akit viszont senki sem mer látni.
A feldolgozás alcíméből kiindulva érdemes megvizsgálni, Kosztolányi vajon hogyan "fejelte meg" az Andersen-mesét. Az alapszituáció ugyanaz: egy hiú uralkodó minden kedvét az öltözködésben, az új ruhákban leli (hiszen nincs ennél fontosabb a világon!). A forrásmese szerint egyszer két csaló megy az udvarba, és különleges ruhát készít a császárnak, amely láthatatlanná válik azok előtt, "akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld". Bár a csodáltos ruha nem létezik, senki sem akar rossz színben feltűnni, ezért a császár meztelenül sétálgathat
alattvalói előtt, s eközben mindenki fennhangon dícséri gyönyörű öltözetét. Egy gyermek azonban kimondja az igazságot:
- De hiszen nincs is rajta semmi!
És az emberek most már nevetnek ruhátlan uralkodójukon, aki - nehogy tekintélye csorbuljon - "még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén".
Kosztolányi meséjében a csodálaros ruha egy palást, amelyet szintén csak az okos emberek láthatnak. Az agyafúrt takácsok, a különös palás készítői, osztozkodnak a keresett pénzen a királyi kamarásokkal. Ez a mozzanat azért fontos, mert az eredeti mesével ellentétben itt a pénz indítja el az egész népre kiterjedő folyamatot. A hízelkedő udvaroncok és a "szegény, tudatlan nép" - még a gyerekek is! - csak szajkózzák a kamarások után:
- Jaj, be gyönyörű palást!
A király évekig sétál meztelenül, míg egy messziről jött idegen természetes egyszerűséggel hívja fel a figyelmet a valóságra (az eredeti mesében a kisgyerek teszi ugyanezt). Az idegen igyanis nem ismerte a babonát. A tömeg ekkor rádöbben az igazsárgra, amit eddig is tudott, de vállalni nem mert, és egy új mese kezdődhetne boldog befejezéssel... A tévedés felismerése viszont gyakran nem vezet annak beismeréséhez. Sőt! Az igazmondó idegent meggyilkolják. E kis kellemetlenség után a király folytatja meztelen körútját.
Említettem már, hogy Kosztolányi műve sokkal rövidebb, mint az eredeti Andersen-mese, mégsem puszta kivonat. A szöveg erősen tömörített, sűrített; a bekezdések rövidek, néhány sorosak csupán. Ezáltal az egész mű dinamikusabb az eredeti mesénél, amely számos ismétlést, redundáns szerkezeti elemet tartalmaz. Kosztolányinál annyira magas fokú a sűrítés, hogy szinte lehetetlen felcserélni vagy elhagyni mondatokat. (Például a király és a takácsok meg sem szólalnak.) Az bekezdések mégis lazán kapcsolódnak egymáshoz; ez "kopogást", balladaszerű szaggatottságot eredményez.
A "Meztelen Király" detonátora a messziről jött idegen. Ennél a résznél a cselekmény leírása különösen "kopogós", a rövid modatok feszültséget hordoznak. Érdekes kontraszthatást kelt a tömeg és az idegen párbeszéde: üvöltő torkok, fenyegető öklök és egyetlen halkszavú ember állnak szemben egymással. Erre mondják, hogy teljes esélytelenség.
Hogy mennyire járt sikerrel Kosztolányi, mikor megfejelt egy mesét, azt leginkább saját magamon tudom bizonyítani. Mikor elolvastam Andersen meséjét, igazán tetszett a pompás példázat a hiúságról. Aztán kezembe vettem Kosztolányi változatát. Reméltem, talán sikerül most egy nagy embert olcsó munkával vádolnom (ez mindig jót tesz a közérzetemnek). Sajnos, Kosztolányi ezúttal is nagyszerűt alkotott: nem gyermekeknek szóló példázatot rossz emberi tulajdonságokról, hanem egy bölcs, szociálpszichológiai szempontból is megalapozott véleményt a tömegről, hatalomról. Tulajdonképpen - ahogy ez már művészeknél lenni szokott - az életről.
Szövegtani dolgozat
Kosztolányi Dezső:
A meztelen király (Megfejelt Andersen-mese)
"Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy király.
Ez a király legnagyobb kedvét az öltözködésben lelte."
Így kezdődik Kosztolányi Dezső "A meztelen király" című novellája. Az eredeti Andersen-mese, amely "A császár új ruhája" címet viseli, így indul:
"Hajdanában, öreg időkben élt egy hatalmas császár, aki a díszes, szép ruhákat becsülte a legtöbbre a világon."
Tehát már az első mondatok alapján sikerült megállapítanom, hogy Kosztolányi melyik eredeti mesét dolgozta fel. Ugyanakkor - szintén első olvasatra - számtalan különbséget is megfigyeltem. Legszembetűnőbb például a terjedelem: Kosztolányi meséje sokkal rövidebb. A cím is bravúros változáson megy keresztül; a császár új ruhája, amit senki sem lát, átalakul a meztelen királlyá, akit viszont senki sem mer látni.
A feldolgozás alcíméből kiindulva érdemes megvizsgálni, Kosztolányi vajon hogyan "fejelte meg" az Andersen-mesét. Az alapszituáció ugyanaz: egy hiú uralkodó minden kedvét az öltözködésben, az új ruhákban leli (hiszen nincs ennél fontosabb a világon!). A forrásmese szerint egyszer két csaló megy az udvarba, és különleges ruhát készít a császárnak, amely láthatatlanná válik azok előtt, "akik méltatlanok a tisztségükre, vagy buták, mint a föld". Bár a csodáltos ruha nem létezik, senki sem akar rossz színben feltűnni, ezért a császár meztelenül sétálgathat
alattvalói előtt, s eközben mindenki fennhangon dícséri gyönyörű öltözetét. Egy gyermek azonban kimondja az igazságot:
- De hiszen nincs is rajta semmi!
És az emberek most már nevetnek ruhátlan uralkodójukon, aki - nehogy tekintélye csorbuljon - "még peckesebben lépegetett fényes kísérete élén".
Kosztolányi meséjében a csodálaros ruha egy palást, amelyet szintén csak az okos emberek láthatnak. Az agyafúrt takácsok, a különös palás készítői, osztozkodnak a keresett pénzen a királyi kamarásokkal. Ez a mozzanat azért fontos, mert az eredeti mesével ellentétben itt a pénz indítja el az egész népre kiterjedő folyamatot. A hízelkedő udvaroncok és a "szegény, tudatlan nép" - még a gyerekek is! - csak szajkózzák a kamarások után:
- Jaj, be gyönyörű palást!
A király évekig sétál meztelenül, míg egy messziről jött idegen természetes egyszerűséggel hívja fel a figyelmet a valóságra (az eredeti mesében a kisgyerek teszi ugyanezt). Az idegen igyanis nem ismerte a babonát. A tömeg ekkor rádöbben az igazsárgra, amit eddig is tudott, de vállalni nem mert, és egy új mese kezdődhetne boldog befejezéssel... A tévedés felismerése viszont gyakran nem vezet annak beismeréséhez. Sőt! Az igazmondó idegent meggyilkolják. E kis kellemetlenség után a király folytatja meztelen körútját.
Említettem már, hogy Kosztolányi műve sokkal rövidebb, mint az eredeti Andersen-mese, mégsem puszta kivonat. A szöveg erősen tömörített, sűrített; a bekezdések rövidek, néhány sorosak csupán. Ezáltal az egész mű dinamikusabb az eredeti mesénél, amely számos ismétlést, redundáns szerkezeti elemet tartalmaz. Kosztolányinál annyira magas fokú a sűrítés, hogy szinte lehetetlen felcserélni vagy elhagyni mondatokat. (Például a király és a takácsok meg sem szólalnak.) Az bekezdések mégis lazán kapcsolódnak egymáshoz; ez "kopogást", balladaszerű szaggatottságot eredményez.
A "Meztelen Király" detonátora a messziről jött idegen. Ennél a résznél a cselekmény leírása különösen "kopogós", a rövid modatok feszültséget hordoznak. Érdekes kontraszthatást kelt a tömeg és az idegen párbeszéde: üvöltő torkok, fenyegető öklök és egyetlen halkszavú ember állnak szemben egymással. Erre mondják, hogy teljes esélytelenség.
Hogy mennyire járt sikerrel Kosztolányi, mikor megfejelt egy mesét, azt leginkább saját magamon tudom bizonyítani. Mikor elolvastam Andersen meséjét, igazán tetszett a pompás példázat a hiúságról. Aztán kezembe vettem Kosztolányi változatát. Reméltem, talán sikerül most egy nagy embert olcsó munkával vádolnom (ez mindig jót tesz a közérzetemnek). Sajnos, Kosztolányi ezúttal is nagyszerűt alkotott: nem gyermekeknek szóló példázatot rossz emberi tulajdonságokról, hanem egy bölcs, szociálpszichológiai szempontból is megalapozott véleményt a tömegről, hatalomról. Tulajdonképpen - ahogy ez már művészeknél lenni szokott - az életről.